Sugár Gabi

admin Elfogadom

Sugár Gabi: Koppanások

Nagyot koppant az aranyló falevél a szélvédőn.
-Miből volt ez? – kérdezte a fiú. – Nagyot szólt.
-Ugyanabból, mint a többi – válaszolta a nő, s közben szaladtak az autó alatt a kilométerek. Éppen olyan gyorsan, ahogy az elmúlt évek. A kormányba kapaszkodva felvillant néhány kitörölhetetlen emlék.

A nap, amikor először találkozott a szóval. Bár sok mindent megmagyarázott a gyereke viselkedésével kapcsolatban, de mégsem értette, hogy mi történik körülötte. Amikor elsőként vett részt egy olyan csoportmegbeszélésen, ahol autista gyerekeket nevelő szülők voltak, még leülni sem akart. Kereste a miértekre a válaszokat. Szerencsére ez az állapot rövid ideig tartott, s ezernyi módon próbálta segíteni gyermekét. Majd másokét is. Az elfogadás hamar utat tört magának, hogy rajta keresztül mások számára is könnyebbé váljon.
Az újabb koppanás nehezebb volt. Behorpadt a szélvédő. A férfi négy év alatt kétszer hagyta el. Először elköltözött, másodszor dimenziót váltott. Pedig az első tízenév játszi könnyedséggel szaladt el. Ezernyi szép közös emlékkel, kacagással. Valami mégis elromlott, a hétköznapok fullasztó nehézségei agyonnyomták őket. Munka ment, svájci frankos hitel jött.
A második elválás visszafordíthatatlansága döbbentette rá a nőt az elmúlás, a vég igazi lényegére.
A világ soha többé nem lesz már olyan, mint azelőtt. Soha többé nem kel fel úgy a nap, és nem játszik az őszi szél úgy a falevelekkel, mint régen. A koppanás a szélvédőn végleges és visszafordíthatatlan sérüléseket okozott.
Aztán másnap mégis felkelt a nap. Azóta is ott ragyog az égen.
A könnycsepp kevesebb. A fájdalom tán tompult, de a seb nagyon mély lett.
Az utolsó találkozások, mondatok dübörögtek az agyában. Ahogy a falevél koppanása a szélvédőn.

Lassan megérkeztek. A két fiú kezében koszorú, mécses. Mindegyik a férfi kedvenc
színében ragyogott. Az egyik próbálta meggyújtani a gyertyákat, a másik értetlenkedve nézte, ahogy anyja szedegette a hideg kőről a faleveleket. Itt már nem koppantak. Ez a végállomás. Embernek is.
Tucatszor igazgatta a vörös szalaggal díszített koszorút, a mécseseket. Aztán nézett maga elé. A fiúk egy darabig csendben álltak, majd jelezték: indulnának már.
A kocsiban hazafelé a nő ismét az elsuhanó fákat nézte. Lecsupaszította őket az őszi szél, s a napfényben hatalmas árnyékot vetettek. Az út olyan volt, mint egy véget nem érő morzejel.
-Mindjárt hazaérünk – szólalt meg a nő erőltetett mosollyal az arcán, majd egyik kezével megsimogatta a mellette ülő fiú haját.
Falevelek suhantak, repkedtek, koppantak a szélvédőn. Utolsó útjukon ezer színben pompáztak. Mintha táncolva ünnepelnék az elmúlást.