Nagy Ilona

admin Közönségszavazás

Hol is kezdődött? Akkortájt tökéletesnek akartam látszani, s mutatni, hogy mindent jobban tudok, mint a többiek. Irigyeltem mások sikereit, másokhoz képest akartam jó lenni. S közben belül féltem, nehogy kiderüljön az igazság. Hiszen „muszáj” volt megfelelnem. Aztán eljött az ÉN időm. 2013 őszén P4-et (daganat megelőző állapot) diagnosztizáltak nálam, amit azonnal műteni akartak. A szokásos reakciók (döbbenet, félelem, „mi lesz a gyerekeimmel nélkülem”, „milyen koszorút kérjek a síromra” kérdések) után egy kedves ismerősöm mutatott rá, hogy van másik út is azon kívül, hogy átadom az orvosnak a felelősséget az életem fölött.

Ezt a másik utat választva magam vállaltam a felelősséget az életemért. Végre! Kezdetét vette a testi-lelki “öngyógyítás”. Azon túl, hogy az önismereti munkám által új nézőpontokat kaptam, és az életem több területén minőségi változásokat értem el, elkezdtem az életvezetési tanácsadó képzést, ami hamarosan az új szakmám, a hivatásom lett. De az Élet csak nem hagyott békén: 2016 tavaszára egy fájdalmas vesetágulatot tartogatott számomra, melynek okát több vizsgálat során sem tudták kideríteni, sőt veseplasztikát helyeztek kilátásba. Mivel őszre tünetmentes lettem, nem kerítettem sort időpont-egyeztetésre.

Ezt a műtétet is megúsztam. Mégis hogyan gyógyultam meg? A kérdés jó és jogos is. Már jól tudtam, hogy a bajok gyökerét a lélekben kell keresni. Kerestem is én, de mindvégig csak azt kutattam, hogy mi a hibám, mit rontok el egyfolytában. Össze voltam zavarodva, nem találtam a helyem sem a tanítói munkámban, sem a magánéletemben. Nem tudtam megfogalmazni és elmondani a férjemnek, hogy mi a bajom, csak egyszerűen éreztem, hogy nem vagyunk jól a házasságunkban. Több hónap gyötrődés és önismereti terápia után rájöttem, hogy MI ketten együtt vagyunk a probléma.

Már nevén tudtam nevezni az érzést, ami bennem zajlott. 2017 novemberében az egyre erősödő gyomorfájdalmaim közepette végül ki mertem mondani, hogy ezt nem tudom tovább csinálni. Elmentünk párterápiára. Segített ugyan a békés elválásban, de a kapcsolatunknak már rég más iránya volt, nem tudtunk közös nevezőre jutni, nem ment volna az újrakezdés. Irtózatosan nehéz időszak volt, ami ezután következett. Sem a család, sem a barátok nem értették, mi zajlik. A legtöbben közülük csak ítélkeztek, de engem nem kérdeztek meg. Szó nélkül hátat fordítottak nekem. Csupán néhányan maradtak, akiket igaz barátnak tudok nevezni.

Nem csak fizikailag, hanem emberileg, lelkileg s anyagilag is újra kellett építenem az életemet. Sikerült. Szerelmes lettem, férjhez mentem, s megszületett a negyedik gyermekem. Anno a válásom előtt nem sokkal indítottam a vállalkozásom, amiben azóta is örömmel tevékenykedem, s mára már azoknak a nőknek váltam támaszává és segítőjévé, akiknek hozzám hasonlóan betegség és/vagy kapcsolati válság miatt újra kell építeniük az életüket.

Ma, 2020 novemberében egy önálló, hiteles, nőiességét megélő, önmagát egyre inkább felvállaló, önazonos nőt látok, ha tükörbe nézek.

IDE KATTINTVA SZAVAZHATSZ