Lesz suli szeptembertől?

Zölei-Kocsis Blanka Egyéb

– szubjektív anya-para-napló a digitális oktatás mentén

Amikor megláttam az első cikkeket arról, hogy szeptembertől talán digitálisan restartol az iskola, majdnem szívrohamot kaptam. A kiadós pánik után úgy döntöttem, szeptemberig sok víz lefolyik még a Dunán, felesleges előre idegeskedni. (De azért persze idegeskedek.)

Ezzel párhuzamosan azon kaptam magam, hogy elkezdtem vadul nézegetni a számítógépeket, tableteket és nyomtatókat, hogy ha mégis beüt a krach, legalább valamelyest legyünk felkészültek az újonnan kialakult helyzetre. Szeptembertől nálunk így is, úgy is minden megváltozik: suliba megy az elsőszülöttünk.

Hogy lesz ebből deriválás?

Alapvégzettségem szerint pedagógus vagyok, de már hét éve nem végzek oktató-nevelő tevékenységet, ráadásul én korábban is a kiskamaszokra „szerződtem”. Nem nagyon tudom, mi az írás- olvasás módszertana, halvány lila dunsztom sincs arról, hogyan kell kötni egymáshoz a betűket, miként formáljuk széppé az írásképet és a „Három meg kettő miért öt?” kérdésre az egyetlen válaszom, hogy mert csak.

Cidrizek, na. Az első élmények és a stabil alaptudás minden további élményt és lehetőséget meghatároznak. Minden erre az első években elsajátított tudásra épül és tartok tőle, hogy az én gyerekem sose tanul meg deriválni, ha én magyarázom neki az összeadást-kivonást tízes számkörben.

Fotó: Unsplash

Huszonnégyben a három

Az első hullám legnagyobb nehézsége számunkra az volt, hogy összehangoljuk és valahogy huszonnégy órába passzírozzuk a szerepeinket. Házimunka, mosás-főzés-takarítás, gyerekekkel töltött minőségi idő, home office – napi nyolc órában persze-, romantika, oviból kapott visszaküldendő feladatok, meg az ismerősök által posztolt napi kézműveskedés együtt valahogy mindig felráztak. Értsd: olyan dühös lettem, hogy látni se láttam az idegtől. Mégis, hogyan csinálják mások? Hogyan tudnak boldog – nyugodtan két-három órán át ragasztgatni és mondókázni, miközben én sosem alszom öt óránál többet, mégis folyton a körmömre ég a munka?!

Jó pap holtig tanul

Arra viszonylag gyorsan rájöttem, hogy felesleges a lakásban tisztaságra törekednem, esélytelen. Non stop öten vagyunk itthon, a gyerekek jönnek-mennek, napjában vagy százszor esznek… Elég lesz valamiféle általános tisztaság is. Az étkezés nálunk amúgy is kardinális kérdés. Csupa éhenkórász lakik a házban, így az ebéd egyfajta elmaradhatatlan szentség. Mégis gyorsan elengedtem a változatos és laktató konyhára vonatkozó elképzeléseimet és olyan kaják mellett voksoltam, amelyeket gyorsan el tudok készíteni, vagy a gyerekeket is hatékonyan be tudom vonni az előállításukba. Rá kellett jönnöm, hogy nem ez lesz az az időszak, amikor megváltom a világot.

Nem vagyok rá büszke, de bizony volt, hogy uzsonna gyanánt a kezükbe adtam egy-egy csokinyuszit és hagytam, hogy elvigye őket a tévénézés csendes delíriuma. Aznap kötelezettségeink voltak – mind a férjemnek, mind nekem. Volt-e más választásom? Nem. Meg tudtuk volna-e oldani máshogy? Nem igazán. Mégis úgy éreztem magam, mint valami szörnyeteg.

Fotó: Unsplash

A megoldás: elengedés

Valamit nyilvánvalóan el kellett engedni. Nem tudom, jól döntöttünk-e, de mi nem küldtünk vissza egy feladatot sem. Nagyra értékeltem – őszintén -, hogy az óvónénik és más pedagógusok rendszeresen küldtek fejlesztőfeladatlapokat – kinek kinek a saját szintjén -, de egyszerűen sem kedvem, sem energiám nem volt végigvezetni a feladatokon a gyerekeket. Ráadásul próbáltatok már úgy vonalvezetési gyakorlatokat végeztetni egy öt és fél évessel, hogy közben körbeugrálja egy négy, meg egy hároméves…?! Fogadok, hogy ezért lett egy csomó anya szinte zugivó a karantén alatt.

Tanulság:

Hát az nincs. Vannak dolgok, amiket jól csináltunk és még több, amit nem. Szeptembertől, ha lesz második hullám, többé nem tolhatom félre a feladatokat, hiszen már iskolás lesz a csemete. De azért nem kell mindenben pont úgy eljárnom, mint ahogy az iskola elvárja. Amit tenni tervezek:
(És könyörgök, írjatok, ha az elképzeléseimnek köze sincs a valósághoz! Első iskolás a családban, ugye…)

  • Súlyozok a feladatok között. Az írás, olvasás, számolás fontos. Énekelni is fogunk, ha kell, de szolmizálni nem. Nem vagyok tanítónő és jobb, ha valamit, amit én magam sem tudok, nem tanítok meg valakinek, akinek az elméje még szűz. Könnyebb megtanulni valami újat késve, mint korrigálni a rosszul rögzült tudást.
  • Engedek az elvárásaimból. Az a fajta vagyok, akinek csak a legjobb elég jó. De ezt nem terhelhetem a családomra, hiszen ezzel nekem van dolgozni valóm, nem a gyerekeimnek. Napról napra tanulom elfogadni az elég jót is.
  • Felállítom a határaimat. Egyszerűen nem vagyok képes napi 18 órában maximálisan teljesíteni. A férjem sem az. A gyerekek sem. Egyértelmű, hogy dolgozni kell. Nyilvánvaló, hogy nem élhetünk óriási mocsokban. Az is vitán felül áll, hogy a gyerekek megérdemlik a törődést. A világ minden energiája se lenne elég, ezért csak azt engedem be, ami jó. Ami bánt, lehúz, vagy túlterhel, jobb, ha egy potenciális második karantén alatt-is- kívül marad.
  • Próbálom lehetőségként tálalni – magamnak és a családnak egyaránt. Viszonylag ritka, hogy ilyen intenzíven és hosszútávon legyünk együtt. Az első COVID- körben én nem tudtam látni semmiféle szépséget, túlélésre játszottam. Ha újra bekerülünk egy ilyen őrült spirálba, többet lelkesítem majd a gyerekeket és jobban fókuszálok az ő veszteségükre. Időket jelölök ki a munkának és időket a gyerekeknek, azokat pedig semmilyen körülmények között nem keverem.

Legalább is így képzelem… De azért nagyon remélem, hogy az elméleti vészforgatókönyvem élesítésére sose kerül sor.