Lancer- Szabó Mónika

admin Közönségszavazás

Karrieremben a változás utáni vágy néhány évvel ezelőtt merült fel bennem. 10 éve dolgoztam óvodapedagógusként, amikor is pályázatot hirdettek szülővárosomban, a helyi egységes óvoda és bölcsőde intézményvezetői pozíciójára. A többcélú köznevelési-és szociális intézmény vezetésére minden törvényileg kötelező iskolai végzettséggel rendelkeztem, de mégis dilemmáztam.

Töprengeni kezdtem, hogy a jól működő életemen én változtatni szeretnék-e valójában? Fel akarom-e rúgni a megszokott családi napirendet és kialakult szokásrendszert? Mardosott a bűntudat, hogy önző vagyok és az egyéni érdekeimet, ha egy időre is csak, de előtérbe helyezem a családdal szemben. Bántott, hogy az óvodapedagógusi pályámat már nem gyakorolhatom tovább. Természetesen féltem a változástól és annak összes belátható és még ismeretlen következményeitől. Mérlegelésbe kezdtem, hiszen ez a változás már a családom életét is nagymértékben befolyásolta volna.

Gyermekem az utolsó óvodai évében váltott volna intézményt. A napi szintű ingázás nem csak engem, hanem a gyermekemet is érintette volna. Az óvoda váltással egy teljesen új környezetbe kellett volna, hogy megállja a helyét. Férjem 3 műszakos munkarendje tovább nehezítette a döntésem meghozatalát. A kisfiam körüli teendők javarészt, így rám nehezedtek volna. Vezetői ambíciókkal felvértezett voltam, de gyakorlati vezetői tapasztalatokkal még nem rendelkeztem. Kicsit úgy éreztem magamat, mint aki autóvezetésbe kezd vakon. Kértem külső segítséget, véleményeket, de helyettem persze senki nem hozhatta meg a döntést.

Közben a mérleg másik nyelvét is szemügyre vettem. Tudtam, hogy minden vágyam, hogy óvodát irányíthassak. Nyitott voltam gyerekekre, felnőttekre egyaránt. Belülről éreztem, hogy annyi szakmai, pedagógiai elképzelésem van még, amit már óvodapedagógusként nem tudok megvalósítani. Kicsit azt éreztem, hogy az óvodapedagógusi munkán már túlnőttem, és többre vágyom. A továbbiakban elkezdtem azon gondolkodni ,hogy miként is tudnám összehangolni a vezetői feladatokat a családdal. Képes vagyok-e arra, hogy anyaként, feleségként, háziasszonyként és vezetőként is helyt álljak és azt a bizonyos egyensúlyt fenntartsam? Közben az is foglalkoztatott, hogy biztosan a két belső pályázó nagyobb szavazó táborral rendelkezik, mint én. Hatalmas káoszt éreztem a szívemben és az agyamban egyaránt. Amikor azt éreztem, hogy a szívem végre döntött, akkor az agyam lépett a fékre. Amikor úgy gondoltam, hogy az agyam meghozta a végső döntést, akkor meg a lelkem toporgott egy helyben. Végül a férjem születésnapján, melyet kabalaként éltem meg, benyújtottam a pályázatomat.

Innen már úgy éreztem, hogy nincs visszaút és meghátrálás. Maximális tudásomat, rátermettségemet igyekeztem megcsillogtatni a helyi képviselőtestület, a nevelőtestület és a szülői munkaközösség előtt. Őszinteségem, szakmai kompetenciám és a hiteles kommunikációmból sugárzó humánum, a tanácskozók egységes támogatását eredményezte. Immáron az 5 éves vezetési ciklusom 2. évét taposom. Minden nap új kihívásokkal nézek szembe, rengeteget tanulok, igyekszem komplex módon gazdagítani a vezetői ismereteimet, folyamatos innovatív fejlesztésekkel állok elő. Ami nem változott az óvodapedagógusi és az intézményvezetői munkám során, hogy továbbra is a gyermekek a kulcsfontosságú szereplői a hivatásomnak.

Boldog vagyok, hogy megléptem, ezt a számomra hatalmas változással járó döntést. Nem mondom, hogy minden pillanata mesébe illő a munkámnak, de a szakmai kihívások engem mindig is feltüzeltek. A feladatok azért vannak, hogy megoldjuk és véghezvigyük azokat. Örülök, hogy nem kell azzal a kérdéssel foglalkoznom életem további részében, hogy mi lett volna ha???

Mindenki életében vannak változtatási lehetőségek, kérdés, hogy él-e vele az illető! Én arra biztatok mindenkit, hogy az “azért lenne jó érveket” helyezze többségébe a mérlegre és ne a félelmeivel kapcsolatos gondolatokat. A pozitív attitűd mindennek a kulcsa!

IDE KATTINTVA SZAVAZHATSZ