Krüpl Edit

admin Elfogadom

Az én elfogadás történetem még tart, és azt gondolom, életem végéig fog tartani

Jó kis hátránnyal indultam ennek az útnak, mint echte sváb, ugye tudjuk, hogy a svábságra jellemző egyfajta német tudatosság. Ami jó ideig fel sem tűnt, hiszen ebben a közegben éltem, + az emberlánya alapértelmezetten úgy gondolja, amit a szülei mondanak, az úgy is van, bármiről legyen is szó, bármilyen vélemény is legyen az. Végig gondolva az évszázadok során ez is kellett a svábság fennmaradásához, gyarapodásához. A régi időkben ez adhatott a közösségeknek egyfajta morális keretet.

De mint mindenben itt is a középút a járható út.

Kisfelnőtt korom túltolt igazságérzetével feltétel nélkül, megingathatatlanul követtem a sémát, hogy az én gondolatom a világ dolgairól, a véleményem 1-1 szituációról teljes mértékig helyes látásmód. Magyarán mindenkinek úgy kellene élnie, ahogy én gondolom 😊 Szerencsére ezt nem, vagy ritkán hangoztattam. (legalábbis remélem)

Talán a gyermekeim születésével kezdődött a tanulási folyamat, hogy nem minden az, aminek látszik, és az éremnek nem 2, de sokszor 22 oldala van.

Tanított az is, hogy számomra szeretett, fontos emberek viselkedését, tetteit kellett elfogadnom, így néha belekerültem a kettősségbe, hogy az embert kedveltem, a viselkedését nem értettem. Így átgondoltam, elkezdtem több oldalról is megnézegetni, elemezni, míg végül nem csak el tudtam fogadni, hanem meg is értettem.

Szerencsére nem volt világrengető dráma, hanem az évek múlásával, csendesen szinte észrevétlenül zajlott le a változás.

Ezzel együtt nagyon érdekes az egész folyamat, és a mai napig elmélkedem a határokon, mi az elfogadás, az elfogadás alázata, mikor lépem át vele a saját határaimat.

Ma már el tudom fogadni alapértelmezetten, hogy egy végcélhoz több jó út is vezethet, nem feltétlen az enyém, és a végén, lehet, a cél is módosulni fog, azzal sincs probléma.

Ha viszont a kezem a szívemre teszem, azért még mindig vannak olyan területetek, ahol elviekben mindent elfogadok, és nem tartom problémának, gyakorlatban azért reménykedem, nekem nem lesz közöm hozzá. Pl elviekben elfogadom a más nemzetiség/identitású emberek házasságát, de azért persze remélem, hogy a fiam nem állít haza egy arab arával….de a megtett utam tükrében bízom benne, hogy azt a helyzetet is teljes elfogadással tudom majd kezelni, és nyitott szívvel fogadom a menyecskét, ha ez bekövetkezne.

Azért a nagy harc mindenképp önmagam és önnön döntéseim egészséges elfogadása volt, amivel így 50 felett azt hiszem egész sikeresen megbirkóztam.

Ezzel együtt úgy látom, hogy ez egy életünk végéig tartó út, folyamatos tanulás, amit sosem késő elkezdeni, és sosem mondhatjuk azt, hogy ezt az iskolát elvégeztük kitűnő eredménnyel. De ha az alapokat elsajátítottuk, ezt a fajta egóharcot már sikeresen megvívtuk magunkkal akkor képesek leszünk minden helyzetet átgondolni, újraértékelni, és a kellő szinten elfogadni, akkor is, ha a mi gondolatiságunkkal nem egyezik. És tudunk szeretni úgy is, ha a véleményünk, tetteink nem egyeznek. Úgy vélem, ez a képesség az egyik legnagyobb kincs.

Ilyenformán az elfogadás és a szeretet karöltve járnak. Ettől a mi és a környezetünk élete is sokkal jobbá válik, még nagyobba gondolkodva a világunk. (ennél a sornál kis humorral beugrott az amerikai filmek szépségkirálynő mondata: és a világbéke 😊 )

Természetesen ez az én látásmódom, kíváncsian várom másokét is a témában. és még az is lehet, felül kell bírálnom a sajátomat 😊