Korán Imréné

admin Elfogadom

Elfogadom

Ha az embert gondok, problémák gyötrik, elkeseredett, lehangolt, szomorú, sokszor hallja, hogy „pozitív gondolkodás”, „Isten csak annyit mér ránk, amit el tudunk viselni”, „Teher alatt nő a pálma”, és sorolhatnám mi mindennel szoktak ilyenkor vigasztalni.
Bevallom nagyon mérges szoktam lenni, amikor ezzel próbálnak vigasztalni. Hogy miért? Azt gondolom nem mindegy, hogy mi a szomorúság oka. A ma már felnőtt lányom cisztás fibrózisos. Aki nem hallott róla Két lépés távolság című film nagyon jól bemutatja a betegséget.

Hogyan kapcsolódik ez a téma az elfogadáshoz? Nagyon nehezen jutottunk a diagnózishoz, három évet kellett várnunk. Ekkor az orvos azt mondta, hogy lányom nem éli meg a felnőttkort. Az akkori legfrissebb tanulmányban az szerepelt, hogy „Ma már többen megérik a felnőttkort”. Azóta nagyon sok betegtársát veszítettük el. Így érthető, hogy kisebb tünet esetén is összeroppanok. Ne is beszéljünk arról, amikor alig kap levegőt. Légzésfunkciója 30% körül van. Most a Covid-19 idején, amikor éppen abban a kórházban kezelik a betegeket, ahol a CF-es központ van, érthető, hogy kiborulok.

Mire tudom azt mondani, hogy elfogadom? Természetesen nem arra gondolok, hogy elfogadom, hogy lányom ezzel a betegséggel született, hiszen ez nem is kérdés. Az ember küzd, mindent megtesz, amit gyermekéért megtehet. Igaz, azóta az orvostudomány nagyot lépett előre. Sok új gyógyszer áll rendelkezésre, eleinte Bécsben most már Budapesten is elvégzik a tüdőtranszplantációt, így jóval kevesebb a halálozások száma. De ha valaki kicsit is belegondol, hogy ha erre sor kerül, addig min megy keresztül a beteg. Pont a Covid kapcsán jóval többen élték és élik át, hogy mit jelent nem kapni levegőt. És a CF-esek ezt élik át egész életük alatt.

Az elfogadásom arról szól, hogy tudom, hogy ki az, akinek a kérdésére „Hogy van a lányod?”, csak annyit mondok, köszönöm jól, pedig éppen kórházban fekszik. Vagy a szokásos CF-es tünetek. És tudom, hogy ki az, aki komolyan érdeklődik, és meghallgat. Nagyon is komolyan mondja, hogy megért, sajnál, sok erőt kíván. Megkérdezi, hogy tud-e valamiben segíteni. Ez az én elfogadásom! TUDOM, HOGY MINDENKI NEM ÉRTHETI, HOGY MIT JELENT CF-FEL ÉLNI.

Szintén az elfogadásról szól, hogy megtanultuk, hogy tervezni még ilyen komoly betegség mellett is kell, de nálunk mindig benne van a „pakliban”, hogy egy betervezett nyaralást, színházat, egyéb programot le kell mondani. Azt is megtanultuk, ha adódik egy olyan nap, vagy délután, amikor nincs fuldokló köhögés, akkor egymásra néz a család, hogy akkor mi legyen a program, mit csináljunk hova menjünk? Ilyenkor félre teszünk minden mást és neki indulunk. Egy közös séta Tatán a tóparton. Egy remek éttermi ebéd, vagy vacsora. MEGTANULTUNK KIHASZNÁLNI MINDEN LEHETŐSÉGET, AMIT LEHET!