Betűkert

admin Elfogadom

A reggeli után rétegesen magamra öltöttem az összes ruhámat. A nyári került alulra, a többi rá. A kabátot csak akkor vettem fel, ha esett. Nem is volt igazán vastag, csak a víztől védett. A gyárban aztán sorban lefejtettem magamról mindet és átvedlettem munkássá. Kantáros nadrág, ropogósra mosva, pólóval. Egyformák voltunk. Szerettem ezt az egyszínűséget, kizárta az előítéletet a szigorú portán túl, az utcára.
A szünetekben sétáltam a gyár udvarán, sütkéreztem a napon a konténernek támaszkodva. Műszak végén újra felöltöttem hagymaszerű rétegeimet.
Nem álltam be a buszos ipari parki tömegbe, gyalog jártam. Addig is telt az idő. Sokféle útvonal vezetett ugyanoda. Tizennégy kilométer oda, majd legalább huszon-valamennyi vissza a hatosra.
Az aluljáróhoz vezető lépcső tetején hallottam az öreg “kolléga” hegedűjét és derengett a szöveg is: “Kicsit elbántak velem, no de történt már ilyen. Szívem harag nélkül gondol rád.”
A pékség mindig útba esett, bárhogyan kanyarogtam. A kedves hölgy mosolygott és kihozta az üzlet elé a két nosztalgia kiflit – a zsebemben elő volt készítve az ára. Nem néztem rá, csak a szemem sarkából láttam, ahogy átadtam az aprót. Mindig ugyanannyit. Mire visszaértem a reggeli kiindulóponthoz, éppen elmajszoltam. Az utolsó csücsköt a kutyának tartogattam. Fekete bundája a pofája környékén őszült, farkcsóválva várta a csemegét.
Messziről éreztem a vacsora illatát. A sor a kapun kívülről kígyózott, volt aki hangoskodva, elégedetlenkedve, néhányan csendben, de mindenki kivárta. Az épületben levettem néhány felső ruhadarabot és belehajtogattam a hátizsákomba. Megettük az egytálételt. Akkor este tej is jutott.
Aznap volt négy éve, hogy először aludtam a hajléktalanszállón. A feleségem családjáé volt a lakás, ahová aztán a gyerek született. Amikor közölte, hogy vége, elfogadtam: én költözöm. Ki.
Azóta minden fillért – kivéve a napi két kifli árát és a gyerektartás összegét – egy számlán gyűjtöttem. A fiammal a családsegítőben találkozhattam kéthetente egy délutánra. Aztán egyszerre minden megváltozott. A gyárban az egyik kollégám felajánlotta, eladja nekem jutányos áron a síkvölgyi kertjét, egy kicsi házzal. A konténernek támaszkodva, a nap felé csukott szemmel vallottam be neki, hogy a Hatostelepi átmeneti szállóról járok dolgozni. Éppen amennyi pénzem van – annyi az ára.
Enyém a világ. A kerttel és a nagyobb szobányi házzal. Van benne egy szekrény is. Abban tartom majd a ruháimat. Nem kell mindet magamra vennem.
Tavasszal kaptam a szomszédoktól palántát, magokat, ritkításból virágokat. Szépült a porta. Egy ideje már velem tölthette a fiam az egész hétvégét. Sietve tekerek haza – a lomtalanításkor találtam egy biciklit, vettem rá új gumit. Nyolc kilométer oda, ugyanennyi vissza. A pékséget útba ejtem azóta is. Kiderült, 4 év alatt duplájára emelkedett a kifli ára. A mosolygós hölgy meglepettségemre csak ennyit mondott: nekem öröm, hogy elfogadta.

Az aluljárónál lassítok: “Kicsit megrázom magam, ugye minden rendbe’ van, újra emelt fővel nézek rád.”