Horváthné Farkas Erika

admin Elfogadom

Anya lettem

Nézem őket, ahogy hintáznak. Egyikük már egyedül tudja magát hajtani, a másik csak azért nem hajlandó, mert így anya vele foglalkozik, amíg őt lökdösi. Nézem okos kis tekintetüket, göndör hajacskájukat, ahogy ösztönösen előre és hátra hajolnak hintázás közben. Nevetnek, s velük nevetek én is. Boldogan, felszabadultan, ahogy csak egy gyermek képes rácsodálkozni a világra, és örülni minden egyes apró csodájának. Most újra élem gyermekkorom minden boldog pillanatát, velük, a kislányaimmal. Ez most egy csodás pillanat. Azt kívánom, bárcsak örökké tartana. Most úgy érzem, végre megérkeztem. Végre az lehetek, aki mindig is lenni akartam. ANYA.

Nehéz és rögös út vezetett idáig, ami sok fájdalommal és lemondással járt.

Pontosan emlékszem még a napra és az orvosra: „Asszonyom sajnálom, Ön spontán elvetélt.” Nem, az nem lehet! Közel tíz év próbálkozásai, hormonkezelései, hangulatingadozásai, az állandó stressz, aggodalom, sírás, sikertelenség, tehetetlen gyötrődés. Majd amikor már ott vagy a gödör alján, akkor megtörténik a csoda, és elkezd fejlődni benned egy kis élet. Aki belőled és abból a férfiból van, akit a világon a legjobban szeretsz. Boldog vagy, hogy végre te is anya lehetsz és megajándékozhatod Őt szerelmetek gyümölcsével.

Elvetélt, a legfájdalmasabb szó a világon… Sikítani, ordítani szeretnék, de csak néma sikoly képes elhagyni a szám.

Elfáradtam, belefáradtam, megtörtem, darabokra törtem. Valami nagy bűnöm lehet, hogy ez történik velem. Csak csúszom, érzem, hogy egyre jobban csúszom lefelé abba a sötét és mély posványba, ahonnan nem hiszem, hogy van még visszaút.

„Fogadjatok örökbe. Annyi nehéz sorsú kisgyermek vár szerető családra.” Nem, hallani sem akarom! Nekem ne mondjatok ilyeneket! Én igazi ANYA akarok lenni, a gyermekem anyja! Meg szeretném szülni a gyermekemet! Miért velem? Miért velem történik ez?

Az évek múlnak, s én vagyok, aki vagyok, egy megtört nő, aki elveszítette önnön magába vetett hitét. Úgy érzi, hogy megharcolt a világgal és veszített. Feladom, igen feladom. Ó Uram, nem tudtam önmagam erejéből megoldani, hát kérlek, fordítsd felém vigyázó tekinteted, és segítsd megfáradt bárányodat. Kérlek, add vissza a hitem, azt, hogy tudjak még örülni az ablakon beszűrődő napfénynek, a madárcsicsergésnek, a szerelmes ölelésnek. Újra méltó társa lehessek a szerelmemnek.

S hogy Isten milyen jó, először a hitemet adta vissza. Szépen lassan, lépésről lépésre. Megértettem, hogy az anyává válásnak több útja lehetséges. Lassan elengedtem a ragaszkodásom olyan dolgokhoz, melyeket nem tarthattam az ellenőrzésem alatt, s melyek nem szolgálták a fejlődésemet. Megértettem, hogy a szerelmem nem azért szeret, vagy fog jobban szeretni, mert gyermeket szülök neki, bármi áron. Megértettem, hogy nem leszek attól rosszabb ember, nő, gyermek, testvér, rokon, barát, ha nem sikerül gyermeket hoznom a világra. Megértettem, hogy egy örökbefogadott gyermeket is lehet ugyanúgy szeretni, mint egy vérszerintit.

S amikor mindezeket megértettem és elfogadtam, akkor változott meg gyökeresen és végérvényesen az életem. Akkor kaptam Istentől a létező legnagyobb ajándékot, az anyaságot. Kaptam két csodálatos kislányt, akik kicsi lényükkel bearanyozzák az életünket, tekintetükkel elvarázsolják az embereket, mosolyukkal vidámságot hoznak, ölelésükkel sebeket gyógyítanak. S bár nem az én véremből származnak, de a szívemben születtek. Drága kislányaim, boldog vagyok, hogy én lehetek az anyukátok. Örök hálám értük Istenem!